Vigyázz! Leesel!

Veszélyes-e a mászóka?

2018-06-19

Ezt a blogbejegyzést egy játszótéri délutánon megélt szituáció ihlette.


received_1433623376654193.jpegMiközben ültem a homokozó szélén, tologattam a nagyobb fiam játékautóját és ügyeltem a pici homokfogyasztására, fél szemmel egy nagyobbacska fiút néztem a mászókán. Kissé imbolyogva, bizonytalan mozdulatokkal próbált egyre magasabbra jutni a kötél létrán. Nagyon koncentrált, arcizmai megfeszültek, teljesen átadta magát a feladatnak. Ekkor megszólalt a nagymamája: „Vigyázz, leesel!”

 

A gyerek összerezzent, lecsúszott a lába a kötélről, majd a homokba huppant. Úgy 40 centiről, így semmi baj nem történt. De bennem elindított egy asszociációs folyamatot, a szavak erejéről, a féltés és túlféltésről és a szóbeli megerősítésről.


Minden szülő és gyermekekkel foglalkozó szakember folyamatosan mérlegel, mi a veszélyes, mi nem, meddig engedjük a gyermeket, hol korlátozzuk. És ez így is van rendjén. A kérdés az, hogy milyen eszközökkel tesszük mindezt, milyen intenzitással. A verbális, szóbeli utasítás a legegyszerűbb eszköz, amivel élhetünk.


A megerősítés egy pszcihológiai fogalom: megerősítésnek nevezünk minden olyan eseményt, ami egy adott válasz bekövetkeztét, megjelenési valószínűségét segíti elő. Ez lehet pozitív vagy negatív. A verbális megerősítésben az esemény maga a kimondott szó, utasítás. A játszótéri példán bemutatva, a nagymama kimondta a „Vigyázz, leesel!”-t, ezzel növelte annak a valószínűségét, hogy ez be is következik.


Mi, a Hópárduc Alapítvány fejlesztő falmászó foglalkozásaink alatt ügyelünk arra, hogy helyesen használjuk a verbális, pozitív megerősítést. A gyakorlatok alatt többször dicsérünk, akár a legapróbb dolgokért is. Minden gyermek az elismerésre vágyik, ezzel lehet a legjobban motiválni. Ez különösen igaz a hiperaktív, magatartásproblémás gyerekekre, akik a mindennapokban sokszor találkoznak tiltással, korlátozással, illetve már beléjük ivódott, hogy ők a „rosszak”ezért már gyakran a szabályokat is ignorálják). Ha az erősségekre helyezzük a hangsúlyt, akkor a nagyon ritka, de szükséges „rászólás”-sal is jobb eredményt érünk el.

 

Egy feladat hibás végrehajtása alatt nem úgy korrigálunk, hogy azt mondjuk, mit tesz rosszul, hanem úgy, hogy mit kellene másképp tennie. Ha például a feladatban a jobb kezükkel kell leszedniük a falon lévő kártyákat, de a bal kezükkel nyúlnak, akkor a „Ne a ballal!” helyett a „Figyelj, jobbal!” útmutatást adjuk.


received_1433623286654202.jpegAmikor nehezebb egy feladat, vagy már elfáradt a gyermek, egy „Nahát, milyen kitartó vagy!” felkiáltással sokat tudunk rajta segíteni. Nemcsak az önbizalmát növeljük ezzel, hanem arról is biztosítjuk, hogy figyelünk rá, látjuk rajta a fáradtságot és bízunk benne.

Törekszünk arra, hogy olyan feladatot kapjanak, amit meg tudnak oldani, de egyben kihívás is legyen. Ezzel elkerüljük a könnyen osztogatott dicséretet és a „Vigyázz, leesel!” szituációt is. Ismerve a hozzánk járó gyermekek erősségeit és nehézségeit, ugyanúgy díjazzuk szóban a fizikai sikerek mellett a szociális, magatartásbeli megnyilvánulásokat is: „Milyen jól együttműködtetek! Szuper, hogy kérésre idejöttél!”


A foglalkozások végén körbeülnek a gyerekeket, és mindenki elmondja, hogy szerinte miben volt ügyes, illetve mi is elmondjuk személyre szabottan mindenkiről , hogy mi az, amiben ma túlszárnyalta magát. Így azzal a jó érzéssel távoznak, hogy igen, ügyes vagyok, megcsináltamó.

 

Amíg a gyermek a falon van, a foglalkozásvezetőt nem látja, így csak szóval tudjuk irányítani, motiválni, segíteni őt. Ezért is fontos számunkra, hogy óráinkon tudatosan a pozitív kommunikációra törekedjünk. S az már csak hab a tortán, amikor tőlünk eltanulva a csoporttagok egymásnak kezdenek el segíteni, ugyanezzel a módszerrel.