Erőss Zsolt írása
Lehet bundás nagymacska, mely Ázsia hegységeiben fordulhat elő. De a volt Szovjetunió magashegyeinek megmászói is ezt a kitüntető címet kapták. A „szovjetek” közül sokan teljesítik e követelményeket, külföldi „hópárduc” viszont alig akad. Magyar sem volt még, míg úgy nem alakult, hogy én helyzetbe kerülhettem. A kilencvenes évek elején még megérte a frissen megnyitott Tien-Sanba, vagy a Pamirba tervezni expedíciókat. A Himalája magasabb hegyei felé is lépcsőfok volt e magas csúcsok megmászása.
Mi az – kérdeznek rá, pedig nem az állatról van szó, hanem rólam. Hópárduc az – is – lehet, aki a volt Szovjetunió legmagasabb csúcsait megmássza. Jelenleg öt csúcs kell ehhez a címhez.
– a Tien-Shan-beli Han Tengri mely 6995 m magas
– a Győzelem (Pobeda) csúcs, melyet a legnehezebbnek mondják, 7439 méterével a Tien-San legnagyobbja, a Han-Tengri szomszédja,
– a Pamír három hétezrese: Lenin-csúcs 7134 m, Korzsenyevszkaja 7105 m, Kommunizmus-csúcs 7495 m.
1994 augusztus 13-án Magyarország gazdagabb lett egy – remélem – nem állatkertbe való hópárduccal. A TV-híradó nem számolt be róla és eddig interjút, sőt egy aprócska autogramot sem adtam. Néhány érdekelt ember azért a füle botját mozgatta, én meg aki – úgy gondolom- csak a hegyért, a megtett út öröméért mászok, most azon tűnődök, mi hajtott fel engem öt hétezresre? Az egyszerűség kedvéért, amíg el nem dől a vita a Han Tengri magasságáról, azt is ide sorolom. A hiúság? Becsvágy? Versenyszellem?
A Kommunizmus volt az utolsó a sorban. 1994 augusztus 2-án pillantottam meg először a Moszkvina nevű alaptáborból (4200 m). Rekord méretű bokaficammal (az alaptáborig eljutni sem volt könnyű) nem sok reményem volt rá, orvosaink szerint néhány hét gipszre inkább. Mégis, beteg bokámra bakancs-gipsz került. A Kommunizmus-platóra érve, hatezer méter körül, a táborban a hegyi mentőszolgálat embere meglepődve néz rám:
MAGYAR? EGYEDÜL? MILYEN CÉLLAL? ARRÓL SZÓ SEM LEHET! HOLNAP NEM A CSÚCSRA MEGYEK, HANEM LEFELÉ! DE… HÁT, A TÖBBI NÉGY MÁR MEGVAN.
A Korzsenyevszkajáról jövök, jól vagyok akklimatizálódva! Az idő folyamatosan jó, nekem felfele kell mennem! Elbeszélgetünk a Kaukázusról, a Tien-Sanról, tea, keksz, csoki, a hangulat barátságosra vált, ha tényleg elég jó vagyok rá, mehetek… Már nagyon aggódtam! Egy hétezres csúcsot megmászni senkinek sem könnyű. Nekem az eddig elért négy csúcson mindig az volt az érzésem, hogy a végtelennel állok szemben, az útnak felfelé soha nincs vége. Most itt a pont az „i”-re, és a bürokrácián bukna el, hatezer méteren? Fontossá vált számomra ez a csúcs, minden gondolatom csak azon volt, hogy nem feladni! Persze nincs az a csúcs, amelyért bármelyik ujjpercemet odaadnám (vajon nem is igazi hegymászó az, akinek nincs lefagyva valamije?)! Ficamodott bokám nem fáj, csak egy kissé bizonytalan, remélem teljesen helyre jön majd, ha nem, akkor magas ára volt ennek a mászásnak. A csúcson nem sokat lehet örvendezni, meleg gratulációkat váltunk egy osztrák hegymászóval, fényképezés mindenfelé és menekülés lefelé a csontig ható viharos szél elől.
LEJJEBB, SZÉLÁRNYÉKBAN, VÉGRE FELENGEDEK, MIÉRT KÖNNYEZEK? NEM, MOST NEM A SZEMEMBE JUTOTT NAPKRÉMES IZZADSÁG MAR.
Ilyen boldog még soha nem voltam! Ilyen sokat jelentett nekem a csúcs? Győztes lettem egy versenyben, melytől idegenkedek – a csúcs (trófea) gyűjtögetés. Soha nem vallottam be magamnak, hogy valamilyen teljesítményért mászok. Azt hangoztatni, hogy első megmászó, szerintem marhaság, első magyar megmászásról meg ne is halljak! Ám a versenyszellem ott bujkál mindegyikünkben és csak azért tagadjuk, mert nem vagyunk elég sikeresek. A médiák is arra sarkallnak – bár a hegymászókat is gyakrabban ösztökélnék, de rólunk csak többnyire a tragédiák alkalmával beszélnek – hogy kitűnjünk, jobbak legyünk, erre kíváncsi a közönség. Szerencsére, nekünk nem mászótársainkat kell legyőznünk és azért sem árt a legjobb formában lennünk, mert így több az esélyünk a túlélésre. Mindezektől függetlenül, nekem nagy élmény minden csúcs, hegy, de ha fel kell adnom, az sem a világvége.
A hétezreseim története
Han Tengri – az óriás Matterhorn, nincs hegymászó, aki ne nézne úgy rá, mint egy jó nőre: vágyakozva. Kellemes csalódás volt, hogy sem technikai, sem fizikai nehézségeim nem voltak az első nagy hegyemen. Az 5800-as táborból volt a csúcstámadás, a csúcsra egyedül értem fel, csapatunk eléggé szétszóródott, végül aznap hárman értük el. 1991 július 30-a volt.
Győzelem-csúcs – a Han Tengrin való akklimatizáció után, jó erőben, nehéz volt a csapat lassúbb tempóját tartani. Hét nap alatt értünk fel a csúcs alá, egy nap a csúcs oda-vissza (kb. 7000 méterről) és két nap alatt mentünk le az alaptáborba. A hosszú fent eltöltött idő eléggé felőrölte mindegyikünk tartalékait. Két napot viharban kellett várakoznunk, ami nem pihenés, hanem harc az elrepülni kívánkozó sátorral, a ránk folyó hóval. Végül öten értük el a csúcsot. Csapatunk végig együtt haladt és csak a csúcstámadás napján szóródtunk egy kissé szét. 1991. augusztus 12-e volt.
Lenin-csúcs – talán már át is keresztelték, nem olyan formájú hegy, melyet feltétlen meg szeretnék mászni. Egy útvonalat sem lehet rá találni, mely igazi kihívást jelentene vagy legalább egy kis gyakorlatot igényelne.
AZÉRT LEBECSÜLNI SEM KELL, ITT HALT MEG EGYSZERRE NEGYVENVALAHÁNY HEGYMÁSZÓ 1990 NYARÁN, EGY ÉJSZAKA,
mikor egy jó darab hegyoldal – több méter vastag jég – leszakadt, és betemette a 2. tábort. Tehát nem árt úgy számígálni, hogy ne kerüljünk hasonló – szerencsére elég ritka az ilyen nagy lavina- gyorsvonat elé. Ennek ellenére, amikor megláttam a Lenin-csúcs túlméretezett hófalát, már csak az érdekelt, hogy lesízzek rajta. Ez a hegyoldal ideális a lavináknak, általában 50-60 fokos lejtésű lehet, jókora jégfalakkal és hasadékokkal tarkítva. Próbáltak már 60 cm-es lécekkel sízni (Bigfoot), nagyon nehéz viszonyok között? Mélyhó, kérges hó, lágy, beszakadó és kemény, jeges firn váltakozva. Belevágva tudtam az esélyeimet: vagy a hófal – gleccser foglya leszek néhány ezer évig, vagy sikerül leérnem az egyes táborba, bármilyen külső segítségre semmi esélyem.
Intenzív, emlékezetes élmény volt, túlélve nagyon megérte belevágni. A hófalra kb. hétezer méteren volt volt a start és tartott 4400 m-ig. Az út kb. 5 órát vett igénybe, melynek fele pihenés, tájékozódás volt a rossz látási viszonyok miatt. Erre a túrára egyedül indultam, de a csúcsra jutás napján együtt haladtam egy magyar párossal. 1993 július 31-ét írtunk.
Korzsenyevszkaja – szintén nem ideális alakú hegy., takarja saját csúcsát. Csadort visel a drága, a rejtélyes lehet vonzó, de sok akadály van a csúcsig: átkelés a Moszkvina-gleccseren, morénaoldalakon harántolás, kőbánya-mászás, kő-jég lejtő vízárral szembeni leküzdése, hosszú hegyoldalak hasadékokkal, jeges harántolás sziklák alatt, rögzített kötelekkel biztosítva, végtelen fel-lehullámzás a csúcsgerincen, főleg meredeken fel. A csúcsot csak a lábam alatt pillantom meg, micsoda megkönnyebbülés! 5800 méterről indulva nyolc óra alatt értem fel, a lemenetre (a bivakhelyig) elég lesz három óra. A túrát egyedül teljesítettem három nap alatt alaptáborból alaptáborig. 1994. augusztus 8-a volt.
Kommunizmus-csúcs – nagy kiterjedésű, minden irányban.Miután sikerült előtte két csúcsot is másznom. a Csetürjohot (6290 m) és a „Korzsit”, a ficamos bokám is működik, bizakodva vágok neki – egyedül.
AUGUSZTUS 11-ÉN PAKOLOK ÉS ESTIG A BORODKIN-PILLÉR KÖZEPÉIG JUTOK, HOL RENDES HÓPÁRDUCHOZ MÉLTÓAN (BÁR MÉG NINCS A ZSEBEMBEN) A HÓ ALATT ALSZOM.
Ez most éppen ötven férőhelyes, légkondicionált bivakhely hóbarlang-szerű gleccserhasadék több bejárattal. Az étvágyam kitűnő (jó akklimatizáció), sajtos tészta és ananászkonzerv volt a menü.
Augusztus 12-én reggel a helyzet nagyon nehéznek indul, mert az éjjel a szél befújta a nyomokat. Jégfejszémből hólapát lett és időnként nyakig érő hóban ásom magam előre. Keményebb terepre érve jobban haladok, délre elérem a Borodkin csúcsát, innen lefelé visz az út a platóra – találka a helyi hegyimentővel. Délután indulok tovább, fel a Dusambéra kihasználva, hogy jó nyomok vannak előttem, el is megyek rossz irányba. A nyomok megszűntek – ki szórakozik itt ezzel? – és mindjárt gleccserhasadékokkal kell cselezzek átmászni vagy megkerülni? Egyik sem könnyű, végre visszamászok az egyetlen logikus útvonalra, és valóban, ott vannak a nyomok. Jó útra tértem, de már sötétedik – ideje egy otthonos spaltni után nézni.
Augusztus 13-án, a Dusanbe közepéről indulok a csúcsra. A Kommunizmus és a Dusanbe közötti nyeregbe tíz óra körül érkezek. Itt van az utolsó tábor, sokan vannak, a mai csúcstámadás elég népesnek bizonyul. Nagyon meredek és nagyon végtelen a következő szakasz firnlejtő a csúcsgerincig. A gerincen olyan erős a szél, hogy síszemüveget kell felvegyek, a gleccserszemüveg nem véd a hideg széltől és nem látnék a könnyeimtől. Ez még nem az elérzékenyülés pillanata. A csúcsról gyönyörű a kilátás, mindent lehet látni körben, de a viharos szél miatt úgy gondolom, a Karakorum-hegységet majd a fotóimon keresem meg. Délután ötkor már a bivakhelyemen vagyok, másnap lemegyek az alaptáborba. A csúcson 1994 augusztus 13-án álltam.
Az elért csúcsokon a jó idő az volt, ha jók voltak a látási viszonyok, viharos széllel társulva. A Győzelem- és Kommunizmus-csúcsokon volt ilyen szerencsém. A másik három csúcson a vihar a felhőket is kergette, néha csak pár méter volt a látótávolság és jó volt, ha valami előbukkant a tájból.
Végül mindegyik hegy nagyon szép és ha nem is lehetett mindig gondtalanul gyönyörködni a tájban, nagy élmény volt. Bár sok pénzem és sok időm bánja, úgy gondolom, nagyon megérte. Ezeket a túrákat mind a Magyar Hegymászó Klub szervezte és a klub elnöke, dr. Nagy Sándor volt az expedíciók vezetője.
